Plébániai Esték – Vendégünk volt Császár István és győri papnövendékek, 2024.04.19.

Az áprilisi Plébánia est vendége Császár István a Brenner János Hittudományi Főiskola spirituálisa, Grafl Ákos V. éves és Szalay Márton I. éves szeminarista volt. Őket kérdezte Kiss László plébános úr hivatásról, elhívásról, vallásosságról, szemináriumi létről.

István atya után Kiss László atya a papnövendékeket kérdezte hivatásukról:

Grafl Ákos: Szüleim szentségi házasságot kötöttek, fontosnak tartották, hogy megkereszteljenek bennünket az ikertestvéremmel. Amikor elérkezett az általános iskola beíratásideje, akkor megkérdezték tőlünk, hogy szeretnénk-e hittanra járni? Ha szeretnénk, mehetünk, ha nem szeretnénk, akkor nem kell járnunk. Ugyanígy a misével is. Mi azt mondtuk a testvéremmel, hogy szívesen megyünk, ugyanis nagyszüleim a templom mellett laktak és velük jártunk misére, ők voltak, akik megtanítottak bennünket az imádságokra. Én már kezdetektől fogva fogékony voltam a templomi légkörre, szívesen jártam oda. Olyannyira, hogy óvodában reggelente a csoporttársaimnak miséztem is, néha otthon is. Gondolták a szüleim, ez egy kis szerepjáték, valaki tűzoltó, katona vagy rendőr szeretne lenni, furcsa hogy a gyerek pap, de majd kinövi. Kezdetektől, szinte óvodás korunktól ministráltunk a templomban, majd elsőáldozók lettünk. Egyre inkább bekapcsolódtam az egyházközség életébe akkor már Kisbácsán.

A hivatás végig bennem volt, nem is nagyon tudtam elképzelni mást, hogy akkor hova tovább. Az Apor-iskolába jelentkeztem, gondoltam az Apor-iskolában még jobban megerősödik majd a hitem és el is mélyülhet a hivatás gondolata, ha az Isten engem valóban a papságra hív. Így telt el a 4 év a gimnáziumban. Már többen mondogatták ott az iskolában, hogy Ákos te úgy is pap leszel. Próbáltam elütni erre a választ, ha valaki kérdezte, akkor próbáltam elterelni, mert úgy voltam vele, hogy majd ha eljön az ideje, akkor ezt mondani fogom. Eljött az idő, erre tisztán emlékszem, 2019. január 6-án, ez egy vasárnapi nap volt. Hazamentem a miséről, és akkor anyukám bejött a szobába és becsukta maga mögött az ajtót. Ilyent soha nem tapasztaltam és akkor mondta, hogy most már lassan eljön a jelentkezés ideje a felsőoktatási intézményekbe, február 15-e, most már jó lenne, ha mondanál valamit, hogy mégis hová szeretnél menni. Sejtették, hogy benne van a pakliban, hogy pap, mert látták a folyamatot és akkor mondtam el, hogy én pap szeretnék lenni és a szemináriumba jelentkezek. Nem aratott osztatlan sikert a családban. Jelentkeztem a szemináriumba, András püspök felvett 2019 szeptemberében kezdtem meg a tanulmányaimat, és azóta szemináriumban vagyok, nem volt megingás ezen az úton a papság felé. Voltak megerősítő momentumok. Nekem nem volt megingás hála Isten, amire azt mondtam volna, hogy nekem nem itt a helyem, vagy mondjuk elvágyódnék a szemináriumból. Az atyáknak az elbeszéléséből, meg látva több atyát a környezetben, nyilván nem kerülhetem majd el én sem azt a nehezebb időszakokat vagy amikor az embernek nehezebben megy, esetleg krízisbe kerül. Azért imádkozom, hogy ha eljön ez a pillanat, akkor is tudjak emlékezni ezekre a jó élményekre, meg ezekre a megerősítő pontokra, amik majd tovább segítenek a nehézségeken is. Bár szüleim nem örültek neki, hogy a papi hivatást választom, mindenben támogattak és most is támogatnak. Most hogy már közeledik a szentelés is, látják, hogy most már nincs visszaút ezen a téren, sokkal inkább elfogadóak. Öt évvel ezelőtt ez számomra kizárt dolog volt, hogy ők maguktól a templom közelébe mennek. De ezért viszont hálás vagyok, hogy mindenben támogatnak, csak nem örülnek neki.

MAJD FOGNAK!

Szalay Márton: Az én családom egy kicsit hasonlít az Ákoséra, azzal a különbséggel, hogy nekem édesanyám gyakorolja a vallását. Kisgyerekkoromtól kezdve édesanyámmal mentem a templomba, aztán később, amikor testvérem megszületett, akkor ővele is. Nem csak otthonról hoztam a hitet, hanem az iskola is nagyon sokat adott. Sopronban 12 évig egy katolikus iskolába jártam. A kezdetektől fogva nálam is valahol mélyen megvolt a papi hivatásnak a gondolata. Amikor elkezdtem iskolába járni, alsósként nagyon megfogott a hittantanáromnak az órája, ahogy a hitet előadta. Eddig ez csak valami otthoni kis imádkozás volt, meg eljártunk templomba, kitárult számomra az egész katolikus hitnek a világa. Nyilván akkori, annyi éves gyermek értelmi szintjén, hogy ez valami egészen komoly dolog, ezt tanítani lehet, ennek értelme van. Erre egész életeket lehet ráépíteni és így tulajdonképpen már alsós koromban megfogalmazódott bennem, éreztem az Isten hívását. Nagyon szerettem templomba járni, el is kezdtem ministrálni is. Később aztán balga módon erre kevesebb figyelmet fordítottam, felsőben abbahagytam a ministrálást, a templomba járást azt hála Istennek sohasem. Ott voltam mindig a tűz közelében, csak kicsit eltávolodtam tőle, de nem tudtam megszabadulni a gondolattól. Egyszerűen voltak időszakok, amikor arra gondoltam, hogy jajj de rossz, hogy érzem, nekem papnak kell lennem, de valahogy még sem szeretném. Egész kényelmesen elvoltam ezzel a lelki állapottal. Valahol megvolt a hivatás gimnázium végén, inkább magamban nem voltam biztos. Érettségikor úgy gondoltam, hogy nem tudnék elkezdeni egy szemináriumot és most is úgy gondolom, hogy az akkori énemmel nem tudtam volna. Így aztán elkerültem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Elkerültem volna, de jött a covid, úgyhogy Budapestből lett az otthoni lakásunk, online volt az első két félévem az egyetemen, így tulajdonképpen egy egész évet eltöltöttem a négy fal között. A napi rutin az abból állt, hogy reggel felkeltem, elköszöntem mindenkitől, aki otthonról elment munkába meg tanulni. Én meg voltam otthon magamban és hallgattam az előadásokat, készültem az órákra meg tanultam, de egy-két hét után rájöttem, hogy ez így nem fog menni, és azzal szembesültem, hogy Isten hiányzik az életemből. Eddig olyan kis vasárnapi templomba járó voltam, szerettem templomba járni, gyónást is viszonylagos rendszerességgel végeztem. Akkor elhatároztam, hogy imádkozni fogok, sokkal többet, mint eddig. A napirendemben, amit tulajdonképpen teljesen magam alakíthattam, hiszen egész nap otthon voltam, kijelöltem egy időszakot, hogy ekkortól én csakis a jó Istennel kívánok foglalkozni. Ennek meg is lett a hatása rövid idő alatt. Egy idő után teljesen átformált, átformálódott bennem a hivatáshoz való hozzáállásom. Már nem azért imádkoztam, hogy megtudjam, hogy most mi lesz, hanem hogy az legyen amit én szeretnék, mert akkor már pap szerettem volna lenni. Akkor már egyszerűen eltöltött az a gondolat, ami azóta is bennem van, hogy ennél nagyobbat nem is kaphatnék az Istentől. Ez a legcsodálatosabb dolog az egész világon, hogy valaki pap legyen. Tulajdonképpen ekkor már, egyetemi évem első féléve alatt már megérlelődött bennem az elhatározás. Még maradtam az egyetemen, mert úgy gondoltam, hogy talán még korai, most elkezdtem akkor még járok oda tovább. Elkezdtem újra ministrálni, csak azért is, mert nem láttam még papot, aki nem ministrált volna, ez hozzá tartozik. Második féléves voltam az egyetemen, még otthon voltam Sopronban és nagyböjt 3. vasárnapjának az előesti miséjére elmentem. Ahogyan elkezdődött a mise, akkor még hátra beültem a padba, teljesen szokásos mise és hogyan az atya egy szem magával kivonult az oltár elé egyszerűen, azóta is tulajdonképpen felfoghatatlan érzésem támadt, hogy nekem nem itt van a helyem a padban, énnekem ott kell lennem, most még mint ministráns később meg hát ..., és onnantól kezdve nem volt tulajdonképpen olyan, hogy én a padban egyszerű hívőként ültem volna, hanem tényleg azóta, ha otthon vagyok, akkor mindig ministrálok. Így teltek az éveim még az egyetemen és most tavasszal végül úgy döntöttem, hogy tényleg beadom a jelentkezést. Azóta a győri szemináriumban vagyok. Az Isten kegyelméből továbbra is úgy gondolom, hogy ennél nagyobb ajándékot nem kaphattam volna tőle, meg kell próbálom méltónak lenni rá. Igen.

 – Volt egy képetek, egy elképzelésetek amikor bementettek a szemináriumba? Hogyan hatott rátok a szeminárium a valóság? Volt-e nagy különbség vagy csalódás is volt talán?

Grafl Ákos: Nyilván, mielőtt belépne az ember a szemináriumba, van egy elképzelése, hogy mi folyhat ott benn. Lát az ember maga előtt képeket, papokat, plébánosokat. Nekem abban a szerencsében vagy szerencsétlenségben, mindenki döntse el maga, volt részem, hogy az egyházközségben nagyon sűrűn cserélődtek a plébánosok. Tehát 5 évig ott volt egy plébános, az már rekordnak számított és ezért több papi kép volt előttem. Nem voltam soha kollégista, volt bennem egy furcsa érzés, milyen lesz majd nem otthon élni és egy kollégiumba beköltözni. Mert lényegében a szeminárium is egy kollégium. Az igaz, hogy olyan ájtatosan bekerül mindenki a szemináriumba, elképzeli, hogy ott mindenki a rózsafüzért imádkozza egész nap, meg a litániát, meg a szentírást olvassa egész nap és tényleg a béke szigete. Próbálja erre magát tréningelni és akkor bekerül, látja, hogy ez messze áll a valóságtól. Aztán azt is láttam, hogy minél inkább közeledtek a kispaptársaim a szenteléshez, annál komolyabbá váltak.

Szalay Márton: Igen, azért valami kis küzdelem van. Persze ennyi idősen az ember tulajdonképpen már tisztában van azzal, hogy a szentek a mennyországban vannak nem pedig a szeminárium falai között. Én úgy voltam vele, hogy megpróbáltam magamat felkészíteni arra, hogy itt is egy emberi közösségnek minden hátrányával együtt kell, hogy tagja legyek. Észre vettem magamon, hogy kis apróságok vannak, amikkel meg kell küzdeni. A zárt közösség felnagyítja egymás hibáit. Azon kaptam magamat, hogy olyan dolgokon húzom fel magamat, amik előtte egyáltalán nem érdekeltek. Bevallom őszintén, nehéz volt hozzászokni sok különböző háttérrel rendelkező ember közösségébe. Volt amikor azzal foglalkoztam, hogy most ki hogyan hajt térdet, mikor hajt fejet, meg hogyan vet keresztet, aztán persze kinőttem ezeket a kis apróságokat, de volt nehézség, viszont inkább magammal. Én úgy gondolom, hogy a realitásérzékemet újból helyre kellett tenni, mert egy kicsit, a beköltözés utáni nagy rózsaszínű ködben az egy kicsit arrébb csúszott. Most már jól érzem magam, rendben van minden.

Köszönjük, hogy eljöttek hozzánk, a szentmiséken tanítottak minket. Kívánjuk, hogy a Szentlélek kegyelme töltse el egész életüket, hogy szívvel-lélekkel tudják hivatásukat megélni, másokat is a Jó Isten felé vezetni! "Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett benned!"