Kresznerics édesapja Ivánc község tanítója volt, s Ferenc itt született az ivánci iskolaházban 1766. február 25-én Kresznerics Ádám és Lóránt Krisztina második gyermekeként. A következő évben – 1767-ben – apja már Kethelyen tanítómester, így gyermekkorát az ottani iskolaházban töltötte és itt kaphatta az első oktatást apjától, majd a szombathelyi és a soproni gimnáziumban tanult. A hittudományt és filozófiát Pozsonyban végezte. Már pozsonyi évei alatt megmutatkozott matematikai és természettudományi érdeklődése. Kitűnt hatalmas nyelvtudásával is: németül a kor és környezete hatása alatt gyorsan megtanult, de egész korán elmélyedt a görög, francia, olasz nyelv ismeretében is. Már kispap korában görögből fordított, olasz nyelvtant írt, 1790-ben pedig kéziratban maradt magyar nyelvtant állított össze. Másik, németből fordított munkájának (Emberismerő) kinyomtatását a királyi cenzura megtiltotta. Komolyan foglalkozott a keleti nyelvekkel: tanult héberül, a perzsa és török nyelvet is ismerte, hogy azok nyelvtani szabályait a miénkkel összehasonlítsa.

1793-ban alapította meg Szily János Szombathelyen a liceumot, s ennek matematikai katedráját Kresznericsre bízta. A következő évben megszerezte a filozófiai doktorátust. 1812 tavaszáig volt a liceum nagytekintélyű tanára. Dicsősége az intézetnek, hogy 1806-1808-ig Széchenyi István gróf is az intézet növendéke volt. Kresznerics is tanította. Kinevezése után gyors egymásutánban három kézikönyvet adott ki. Már kispap korában gyűjtögetett római pénzeket és egyéb apróbb emlékeket, s később jelentős éremgyűjteménye lett. Szerette a régi könyveket. Hagyatékában több mint 200 ősnyomtatvány volt.

Főképpen a magyar nyelvészetben alkotott maradandót. Ezzel kapcsolatos tanulmányait Pozsonyban kezdte el. Közmondásainak gyűjteményét 1808-ban elkészítette. Bár nem szakította félbe régészeti kutatásait sem – 1819-ben megjelent kétkötetes pénztani könyve: Nummi veteres -, figyelmét egyre jobban a nagy szótár terve kötötte le.

1807-ben Széchenyi Ferenc megküldi neki öt példányban a Nemzeti Könyvtár katalógusát és felkéri, hogy fiait Istvánt és Pált vizsgáztassa le a félév iskolai anyagából. Kresznerics hálásan köszöni meg a könyvtár “mutatóját”, és szívesen tesz eleget a felkérésnek. A vizsga után levélben számol be az eredményről és öröméről.

Kovács Lajos így méltatja Kresznerics Ferencet: “Amíg élt, szerénysége miatt nem vettek róla tudomást, amikor meghalt, még jobban elfelejtették. S ma beszélnek Verseghyről és Kazinczyról, Fogarasiról és Ballagiról, pedig ők csak ott arattak, ahol Kresznerics a töretlen ugart kemény munkával felszántotta.”

Az Analecta Philologica (1782-1832) kéziratos gyűjteményének kilenc vaskos kötete még ma is tüzetesebb átvizsgálásra vár. Kézratai között van még három kötetre terjedő levelezése is. A Magyar Tudományos Akadémia elismerte munkásságát, amikor 1831. február 15-én tiszteletbeli tagjának választotta, szótárát pedig akadémiai jutalommal tüntette ki.

Kresznerics Ferenc születési helyén emléktáblát helyeztek el és iskolát neveztek el róla. A celldömölki könyvtár is felvette az ő nevét. E két helységen kívül még Körmendnek és Taródfának van némi köze a nagy tudóshoz. A jelen írás körmendi vonatkozásait, a család körmendi eredetét szeretné megvilágítani.

A következő anyakönyvi beírás István fiáról szól, aki 1738. november 1-én (Mindszentek napján) született. Felesége Tarródfai Katalin (Catharina Tarródfai), később Spaics Katalin néven találkozunk vele, nemesi családból származott. Kresznerics István az 1744-es országos összeírás szerint házas zsellér. Így is jelentős szerepet játszhatott, mert felesége nemeslány volt, és fiának, Ádámnak a keresztszülei Aács Mihály körmendi plébános és Ursula Kaiserin voltak. Ádámon kívül Boldizsár, Marinka és Mihály gyermekükről tudunk még. István halála után Spaics Katalin férjhez ment a tarródfai Fényes Jánoshoz. A tőle született kiskorú gyermekei – Antal, Jankó és Marinka – és Kresznerics Istvántól született gyermekei – Ádám és Boldizsár – között osztják meg halála után vagyonát. Az osztálylevél mutatja, hogy a család nem volt rossz anyagi helyzetben.

Kresznerics István fia, Ádám szintén nemeslányt vett feleségül, a jáki Lóránt Krisztinát, Lóránt Péter leányát. Jákon volt az esküvő és az egyházasrádóci plébános eskette őket.Talán Kresznerics Ádám akkor éppen ott volt tanító. Szily János egyházlátogatási jegyzőkönyvében a következőket találjuk róla: “Kethelyen a tanító Kresznerics Ádám, 42 éves, magyar anyanyelvű, de vendül is tud közepesen, magyar és vend nyelven tanít már 12 éve Kethelyen. Előzőleg Iváncon tanított…” Az ivánci iskola épülete azon a helyen állhatott, ahol a mai iskola. Ebben az iskolaházban született 1766. február 25-én (saját feljegyzése szerint 24-én) Kresznerics Ferenc, Kresznerics Ádám és Lóránt Krisztina második gyermekeként. A következő évben – 1767-ben – apja már Kethelyen tanítómester, így gyermekkorát az ottani iskolaházban töltötte és itt kaphatta az első oktatást apjától.

Kresznerics azonban tarródfainak vallotta magát. A Somogyi püspök által végzett egyházlátogatási jegyzőkönyv, mint sági plébánost tarródfai származásúnak (ex Tarródfa) mondja. Ugyanezt bizonyítja 1802-ben írt naplójegyzete szünidei utazásának befejezéseként: “október 9-én szombaton megindulánk. Körmenden etettünk. Taródfára értünk az én hazámba ebédre, innen mivel sietős volt a dolgom délután megindultam, és estvére szerencsésen beértem Szombathelyre”. Szünidőben tehát Kethelyre, majd Taródfára tért haza, mert szülei később oda költöztek, s ott is haltak meg mindketten. Kresznerics kéziratai között egy jegyzék bizonyítja, hogy ő négy testvérével jámbor szülőinek emléket akart állítani a következő felirattal:

A síremlék terve nem valósult meg, a taródfai temetőben nem található síremlék Kresznerics szüleiről.

A pontos adatok még tüzetesebb vizsgálatot igényelnek. A körmendi anyakönyvben néhány oldalon hiányoznak az adatok, de az eddigiekből is világos, hogy a tudós Kresznerics Ferenc apai ága körmendi volt.

Géfin Gyula: A szombathelyi Egyházmegye története, Szombathely 1935. I-III.k.

Dobri Mária: Kresznerics Ferenc 1766-1832, Vasi Szemle, 1993. 4. szám 511-539.o.